Az indiai környezet katalizátorként hatott az elavult gépjárművek iránti szerelmi kapcsolatomra. Először praktikus minibusz vásárlás felé terelt a józan ész de később kiderült, hogy nem nekem találták ki az utasfülkét. Kipróbáltunk egy Maruti Omnit. Beszállás után a térdem klausztrofóbiás rohamot kapott a kormány-sebváltó-kézifék háromszögben. Ambassadorban gondolkodtunk később, de az meg hosszú, mint egy ebéd nélküli vasárnap. A városi közlekedésben valamint a falusi utakon is csak nehezíti az életet a nagy és lusta tepsi. 

1991-ben gördült ki a gyár kapuján. Diagonál gumikkal, biztonsági övek nélkül. A modernizáció szelét eltérítette a monszun.

Első autónk egy Premier Padmini a.k.a Bombay Taxi lett. A Fiat 1100 licensze alapján készült Indiában, 1967-től 2000-ig. Az eredeti modelt 1962 és 1969 között gyártották Olaszországban (Fiat 1100D, a harmadik generációja a családnak). Némi változtatás történt a Bombay melletti gyárban az eredeti Fiathoz képest, de ezt eddig csak a műszerfal környékén vettem észre. Ledek jelzik az olajnyomás és a töltés hiányát, valamint az index működését. A fűtő és szellőző rendszer is teljesen feleslegesnek bizonyult, ezért száműzték a költséghatékonyság jegyében. A Delux verzióban az egységnyi légkondícionálót alkalmazták, ami minden korabeli, indiai gyártású autóban volt kortünet. Szóval egyfajta veteránozás vette kezdetét.

Ezekkel a GYÁRI dísztárcsákkal tudták le a fészliftet. Természetesen már nincsenek fent.

További két Padmini követte az elsőt. Néha nehéz nemet mondani egy jó ajánlatra. Kettőre meg főleg.

A második a két faluval arrébb lakó orvos első autója volt. Azon kívül, hogy csak nyomokban tartalmazott kipufogót és nem volt rajta műszaki, komolyabb baja nem volt. A 43 éves Premier második tulajdonosa lettem. 4000 kilométert vidáman belecsavartunk mielőtt a teljes felújítás mellett döntöttem. Indiában nem neuralgikus pont az okmányok érvényessége. Pontosabban a megléte. Jediket meghazudtoló tekintettel (a kézmozdulat szabadon választható) kell a rendőr kérdéseire válaszolni, amikor megállít. Nem, nincs nálam sem jogosítvány, se forgalmi, se semmi. De minden rendben van. Tényleg? Tényleg. Elmehetek? Elmehet. 

Már csak ösze kell rakni

Harmadikként érkezett a családba az utolsó szériás Padmini. Már osztott ülések vannak elöl, biztonsági övvel. A sebváltókar lekerült a padlóra (Nissan hozomány, érdekes házasság, az biztos) és elektromos ventilátor mozgatja a levegőt a hűtő mögött, a korábbi folyamatosan üzemelő helyett. A gázpedál rudazatát is bowden helyettesíti a kifutó szériában. Egyébként pont úgy néz ki, mint a másik kettő. A színe is szürke. Az államban megvettem az összes szürkét :)

Motor nélkül Indiában nem lehet létezni. A kétkerekű szekció is hasonlóan változatos...

Az áramvonalas fejidom az első balesetig tartott. Másfél éve egy egyszerű lámpa van a helyén

Egy helyi gyártású Bajaj Pulsar 150 van napi használatban. Két felnőtt és egy gyerek kényelmesen elfér rajta, tökéletes családi jármű. A lányom simán szundikál a tankon feküdve az indiai forgalomban. Arra azért figyelni kell, hogy a keze ne lógjon rá a hengerfejre. 

Aztán rám találtak szépen, sorban a Vespa Sprint 150 licensz alapján gyártott Bajaj Chetak-ok. Eddig három.

A feltámsztás rögös útján haladva sok élményt szereztek ezek a Noé utaslistáján is szereplő robogók. (Első fékbowden csere: hogy nőne lópata szerű köröm a kitalálója nemiszervére. A kikötőben már válogattam az értlmesebb tekintetű, kistestű polipokat betanítás céljából.) Decemberben majdnem meghaltam az egyikkel, de mar jól vagyok és csak akkor fáj, ha nevetek. A mentő szedett össze, igazából fogalmam sincs mi történt, a mai napig nem emlékszem. Ha nem zavar benneteket, hogy a legszaftosabb rész még az UFO-knál van elemzésen, akkor szívesen megírom a "Hogyan ébredjünk egy indiai intenzív osztályon" című eposzt. 

Nathan barátom Mahindra Jeepje is beleégett a retinámba, mivel általában nálunk dekkolt a kertben és karbantartás (értsd: életbentartás) az én feladatom volt.

Az előző posztban említettem a vontatási anomáliát. Keralában minden vasárnap mentünk a képen látható motorcsónakkal wakeboardozni a festői szépségű, kókuszpálmák és mangróvék által határolt lagúnákba. 40 kilométeres távolságot kellett ilyenkor leküzdeni. Ha épp nem értem rá vagy el volt törve a vállam, Nathan sofőrje vezette a fogatot. Rajesh kedves ember, szíve hatalmas, mint az igáslóé de a toronyban a neuronok nem veszekednek a helyért. Mivel nincs hozzászokva a vontatáshoz, az első előzés utáni manőverrel már söpörte is be a motorosokat az árokba. Rendszeres időközönként kellett figyelmeztetni, hogy a méregdrága jacuzzi, amit a tükörben lát, velünk van. A másik emblematikus története, amikor a vadonat új VW Polot mosta és a motorháztetőn talált szirti sas ürülék makacs ragaszkodását homokba mártott szivaccsal törte meg. Nathan mosolya nem volt őszinte.

Indiai cimborák különböző bontószökevényei, riksák, robogók, motorok is megfordultak a házunk táján, bizonyítékként szolgálva arra, hogy a karbantartás hiánya és a fizika törvényei nem állják útját a haladásnak. 

A későbbiekben részletes beszámolók lesznek a járműpark ügyes-bajos dolgairól, valamint az 1969-es Padmini felújításáról (falun, kertben, Indiában...). Az öreg, szakadt buszokhoz és teherautókhoz való vonzódásomat sem leplezem majd, az biztos.